Köszönet nyilvánítás

János atyának és az Úrnak köszönettel.

 

Mikor János atyához fordultam – bevallom –  volt bennem némi hitetlenség. Na persze nem az Úrban, hanem hogy vannak emberek akik az Ő segítségével tudnak rajtam segíteni. El voltam keseredve. Lassan már 8 hónapja beteg voltam Orvostól orvosig küldözgettek és már elvesztettem a hitem az orvoslásban. Több vizsgálaton mentem át, de nem tudták mi lehet a bajom. Hónapok óta a teljes testemen hatalmas kiütések voltak, amelyek állandó viszketése már teljesen elviselhetetlen volt. A fizikai erőm már csak töredéke volt a valamikorinak. Mindenhol fájdalmak gyötörtek, gyenge voltam és már a 3 éves kisfiam ölbe vétele is fizikai teher volt. A valamikori türelmem eltűnt, sokszor már magam is teher voltam magamnak és nem tudtam mit kezdeni a hangulatingadozásaimmal. Utólag már tudom, hogy mindenkinek nehéz lehetett mellettem élni, csakis a szeretet volt ami mellettem tartotta a családomat. Aztán a férjem rátalált János atyára. …. Pontosabban Ő talált ránk és tudtom nélkül elhívott magához.

Amikor elmentünk a férjemmel, nem kevés szorongás és – mint írtam hitetlenség – volt bennem. Nem tudom hogy tudott rólam mindent ( ma már igen), de nem sokat kellett beszélnem ahhoz hogy közölje velünk, hogy a gonosz műve az állapotom. Sok mindent mondott amivel már akkor megalapozta a gyógyulásom útját. Aztán következett egy szertartás. Egy kicsit idegenkedtem legbelül, de természetesen akartam, hiszen gyógyulni és segítségért mentem hozzá. A szemem csukva volt, nem láttam mi történik, de az érzés hihetetlen volt. Mintha valami meleg és vastag puha burok vett volna körül és szinte lebegtem. Addig, ha lecsuktam a szemem mindig szörnyű arcokat láttam, néha még beszéltek is hozzám. Az első látogatásom után már nem volt ilyen. Az atya megmutatta a fehér fényt és segített abban, hogy hogyan kezdhetem magam elindítani a saját utamon, azzal hogy megbocsátok magamnak. Elmondta, hogy szeretni csak akkor tudok, ha megbocsátom a hibáimat magamnak és mindenkinek, akivel eddig kapcsolatba kerültem. Elvette – igen elvette – a félelmeimet, a rossz gondolataimat. nem sírtam már ha a halott édesapám eszembe jutott, nem voltak rossz érzéseim ha eszembe jutottak bántó emlékek.

De mennem kellett még egyszer. Az már más érzés volt nekem is. TUDTAM, hogy vége szakad a rossz állapotomnak. Hittem hogy amikor majd hazaindulok az atyától más ember  leszek. Olyan mint azelőtt hogy beteg lettem. Megint egy szertartáson mentem át, ami szintén furcsa érzéseket keltett bennem. Ma már tudom, hogy a gonoszt üldözte el, aki úrrá lett a testemen és a lelkemen. Megrázó élmény volt. Olyan melegség , néha fájdalom, néha gyengeség váltotta  bennem egymást, amilyeneket nem éreztem még. De összességében nagyon kellemes élmény volt. A szertartásokról nem tudok mit írni mert nem láttam, de az eredménye gyökeresen megváltoztatta az életemet. Visszakaptam a régi lányt, asszonyt, aki voltam. A békét, a szeretni tudást, a türelmet, nincsenek a régi félelmeim, újra tudok úgy simogatni, hogy benne van minden szeretetem. Újra tudok nevetni, mosolyogni és IGEN, még a NAP is másképp süt. A fizikai erőm is lassan kezd visszatérni. Ez hosszabb folyamat, de azon az úton járok és János atya és az Úr segítségével már nem fogok letérni róla.

Lehet hogy meseszerű a történet, de ezt egy olyan ember élte át, aki nehezen hitt abban, hogy pontosan egy ilyen dolog fog segíteni rajta.

 

Köszönöm, Szentlélekiné.  2011.szeptember 14.